Anders Thomas Jensen rendezése ezúttal is hidat képez a tömeg- és a szerzői film világa között: önfeledt, abszurd szórakozás és drámai fedezettel bíró tanmese a valóság relativitásáról, egyenlőségről, objektum-szubjektum ütközéséről és arról, hogy ha mindenki félkarú, akkor csak egy kézre kell kesztyű.
Mi a közös Vasemberben, Paul McCartney-ban, Ringo Starrban, Björn Ulvaeusban, Heinrich Himmlerben és Schopenhauerben? Egyrészt az, hogy valószínűleg mindegyikkel érdekes lenne meginni egy sört, másrészt
mindannyian Hamdan (Kardo Razzazi) elméjében egymás mellett élő személyiségek,
amelyek hangulattól és kontextustól függően váltják egymást. Emellett persze egyéb részhalmazokat is létrehozhatunk, hisz Paul McCartney és Ringo Starr a Beatles tagjai, ehhez csapódhat Björn Ulvaeus (ABBA), hogy létrejöjjön egy tágabb, zenészeket tömörítő csoport. De ha nagyon kitágítjuk az értelmezési keretet, akkor minden személyiség egy-egy fontos, adott területen meghatározó, mégis sokak által ismert híresség.
Ha kakukktojást keresünk – a német eredetet leszámítva, mely Himmlerrel közös –, mégis leginkább Schopenhauer lóg ki a listából. A 19. század meghatározó filozófusa teljesen más korban és szférában mozgott, közel sem ismerik annyian, mint az említett alakokat, de jellemét tekintve is nehezen találunk közös pontokat. Bár direkten kevéssé tör a felszínre, a schopenhaueri szellem folyamatosan ott lebeg Az utolsó viking jeleneteiben, és egyszersmind meghatározza annak tézisét is:
„A világ egyfelől minden ízében képzet, másfelől minden ízében akarat.”
Anders Thomas Jensen bármennyire is igyekszik filmjeiben más-más irányvonalakat venni, lényegét tekintve ugyanazon gondolatiság felé gravitál Az utolsó viking is. Így vagy úgy, de erősen traumatizált emberek lehetetlen helyzetekben fogant véletlenszerű összekapcsolódása adja mind az egyéni, mind a közös feldolgozás, és ezzel a gyógyulás lehetőségét.
Anker (Nikolaj Lie Kaas) több mint negyvenmillió koronát rejt el egy vasútállomás csomagmegőrzőjében, amelynek kulcsát disszociatív személyiségzavarban küzdő testvérére, Manfredre (Mads Mikkelsen) hagyja azzal az utasítással, hogy ássa el gyerekkori házuk közelében. Miután egy évtizeddel később kijön a börtönből, Anker hiába szeretné minél hamarabb kiásni a zsákmányt, Manfred beszámíthatatlansága, zárkózottsága miatt erre ebben a formában képtelen. A kiutat egy meglehetősen unortodox módszer adhatja: mivel Manfred John Lennonként hivatkozik magára, ezért az útközben megismert Lothar (Lars Brygmann) a „ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez” inverzével áll elő: újra kell egyesíteni a Beatlest. Az adatbázisban meg is találják a néma, magát Ringo Starrnak képzelő Antont (Peter Düring) és Hamdant, aki egyszemélyben Pault és George-ot is lefedi.
Az erdő mélyén kibontakozó, szokatlan reunion válogatott sérelmeket hordozó alkalmi terápiás csoporttá lényegül,
amelyet egyszerre fenyegetnek a hatóságok és a múltbeli tettestárs, a kicsit sem barátságos Flemming (Nicolas Bro).
Jensen tehát Az igazság bajnokai után ismét az emberi relációkról, viszonyulásokról mesél, miközben egymással párhuzamosan futó tematikák határozzák meg az animációs keret által szegélyezett történetet. Az utolsó viking egy tanmesével indít, amely amellett, hogy meghatározza a későbbi események irányvonalát, a narratíva végére más módon is a cselekmény integráns részévé válik. Ezután gyorsan skicceli fel a kontextust (a rablás, a pénz holléte, családi viszony), majd egyből a trauma terében találjuk magunkat: a két testvérnek
ismét a szülői ház környékén kell megoldania egy határhelyzetet, amely eltérő módon, de mindkettőjük életét befolyásolja.
Ankert kezdetben semmi sem érdekli, csak a gondosan elrejtett pénz, míg Manfred/John labilis elméje még szeretett bátyjának visszatérésével sem tud mit kezdeni, mindezt az évtizedes viszonylatban elfojtott titkokat rejtő közeg tetézi. Először fesztelen nevetéssel konstatáljuk John viselkedését, Werner (Søren Malling) „rusnya”, bukott ruhatervező és a feszültséget bokszban kiélő, „modellpályával” felhagyó Margarethe (Sofie Gråbøl) rendhagyó párosát, a mindenre IKEA-analógiát találó Lothart és a háromtagú Beatles formálódását. Mígnem a szó szoros és átvitt értelemben eltemetett múlt időről időre felbukkanó flashbackek formájában rendel fedezetet az abszurd alaphelyzet mögé.
Bár vannak tematikai újdonságok, és saját elmondása szerint Az igazság bajnokai után igyekezett visszatérni az alapokhoz,
Jensen „új” húzásai inkább finomhangolások egy régóta olajozottan működő rendszeren.
Itt is meghatározó szerepet kap a család kiterjesztett fogalma, amely nemcsak vérségi viszonyok alapján, hanem egyéb kapcsolódási pontok mentén szerveződik. Megvannak a típuskarakterek, amelyeket Jensen megszokott színészei játszanak, a jellegzetes dán humor most is ül, és a fordulatok könnyen kiszámítható, mégis izgalmas mederbe terelik az eseményeket. Az utolsó viking tehát az életmű homogén folytatása, de a kutya a részletekben van elásva – amely zavaros kép a filmben tényleges értelmet nyer. Beemelésre kerül a félszigetet meghatározó viking mítosz, az eddig „csak” furcsaságként aposztrofált szereplőkhöz tényleges pszichológiai diagnózisok társulnak, és a mesei keret narratívába ágyazott jelentésréteggel ruházza fel az elvarázsolt társaság közös kálváriáját. Jensen központi kérdése ezúttal az alteregóként megelevenedő, igazán a film egészét, mintsem Hamdan karakterét meghatározó schopenhaueri filozófiából fakad.
Van-e legalább részben objektivizálható valóság, vagy valójában egymás mellett létező, egyéni megélések vannak?
És ha az utóbbi, akkor képesek vagyunk-e elfogadni egymásét még akkor is, ha belül „tisztában vagyunk” az „igazsággal” – és végtére mit ér az igazság, ha közben azzal megsértjük a másik valóságát? Az utolsó viking leképezi a német gondolkodó által meghatározott téziseket. Először kinevetjük, majd Ankerrel együtt megkérdőjelezzük (ellenállunk) a kibontakozó tébolyt. Végül, ahogy az egyenlőség jegyében mindenki a helyére kerül, önfeledten konstatáljuk, hogy a valóság tényleg képzet, és minden csak azon múlik, hogy mennyiben és milyen mértékben akarjuk másokhoz hajlítani saját világunkat.
Jensen rendezése újfent tökéletes szintézis a tömeg- és a szerzői filmek között: nem sikkad el a szórakoztató aspektus, és az üzenet kimunkáltságát sem söpri el a féktelen flow. Mads Mikkelsenről ismét kiderül, hogy gyakorlatilag bármit és annak az ellenkezőjét is képes eljátszani. Lie Kaasra bár nehéz – és jellemfejlődésében néhol inkonzisztens – szerep hárul, azt a rá jellemző profizmussal abszolválja. A Jensen-filmekben rendre feltűnő Nicolas Bro és gyakorlatilag minden további mellékszereplő emlékezetes marad – Werner a rajzairól, Margarethe a meglátásairól, Anton a némaságáról, Lothar pedig az első IKEA tragikus történetéről.
Végső soron ilyen egy szeretetteljes közösség is: kisebb-nagyobb mértékben, de mindenki hozzájárul a közöshöz, ahol mindenki egyenlő.
És ha valaki egyenlőbb az egyenlőnél, akkor a sors furcsa fintora idővel helyre teszi, ha kell, egy-egy leszakadt végtag vagy alaposan átrendezett arc árán is. Hisz ilyenek vagyunk: legyünk szépek, csúnyák, egészségesek, betegek, rögeszmések, szorongók, önkényesek és durvák, úgyis csak az számít, hogy mit és mennyit vagyunk hajlandóak feladni másokért.
Az utolsó viking (Den sidste viking), 2025. Írta és rendezte: Anders Thomas Jensen. Szereplők: Nikolaj Lie Kaas, Mads Mikkelsen, Sofie Gråbøl, Søren Malling, Bodil Jørgensen, Lars Brygmann, Kardo Razzazi, Nicolas Bro, Peter Düring. Forgalmazó: Vertigo Média
Az utolsó viking a Magyar Filmadatbázison.
